13 éves voltam, a szüleim váltak. Anyám sokszor nem volt itthon. Nem tudtam, merre jár, mikor jön, és meddig marad. Apám inni kezdett. Gondolom, így tudta elviselni a konfliktusokat. Lett egy 5 évvel idősebb "barátom", Norbi. Nagyon szerettem. Ő volt az egyedüli fix szeretetkapcsolatom. Valaki, aki elérhető.

Mivel ő már 18 éves volt, elkezdett szexuálisan közeledni felém. Nagyon féltem attól, hogy elhagy, ezért mindig engedtem. Szörnyen éreztem magam, azt vártam, hogy végezzünk minél előbb... Egyik este nem szólt semmit, csak egyszerűen rám feküdt, és megerőszakolt. Sírtam. Nagyon fiatalnak éreztem magam, és bántott, hogy nem dönthettem egy ilyen fontos kérdésben. Norbi úgy volt vele, hogy ha már úgy sem vagyok szűz, akkor tulajdonképpen mindegy, és minden nap szeretkezni akart. Tűrtem. Megtanultam kilépni a testemből. Sokszor aggódtam, mikor késett a menstruációm, nehogy terhes legyek...

Sokáig szerencsém volt, de végül 22 éves koromban megszületett a lányom tőle. Megint azt a csalódást éreztem, hogy ő döntött helyettem. Haragudtam magamra is, hogy nem állok ki magamért. Gyűlöltem a szexualitást, utáltam a testem. Próbáltam minél többször kibújni alóla, nem akartam, hogy hozzámérjen. 27 éves koromban szakítottam vele, mert összejött egy akkor 15 éves kislánnyal. Ő korán szeretett volna már szexelni, ezért nem traumatizálódott, hanem boldogan élvezte a testét. Nagyon fájt ezt látnom.

Összetörve kászálódtam ki ebből. Azóta sem engedtem férfit lelkileg közel magamhoz. Hihetetlen és nagyon mély magányban élem az életem. Szeretem az anyaságot. Akkor leszek bajban, ha a lányom elköltözik majd... 14 évet éltem át úgy, hogy azt éreztem, folyamatosan erőszakosak velem, és csak használnak. Sosem mertem segítséget kérni. Belül zokogtam, kifelé erős maradtam. Nem érte meg...