Oszd meg, hogy segíthess!

 

Sziasztok! Pár nappal ezelőtt találtam el ide "hozzátok". Jó érzéssel tölt/töltött el, hogy van egy ilyen oldal ahol "kibeszélhetjük" magunkat. Az én történetem is hasonló mint a többieké. Kis gyerekként kezdődött minden, a szüleim elváltak amikor én hat éves voltam, a nővérem pedig kilenc. Apukám miatt történt a válás, megcsalta anyut így mennie kellett.

Vannak emlékképeim, ahogy telik az idő. Válás után apukám tartotta velünk a kapcsolatot úgy 7-8 éves koromig (hozott-vitt a látogatások alkalmával, sőt volt egy "kapcsolata" is, amit mi az első perctől elfogadtunk a nőveremmel, mert kedveltük az új "kapcsolatot"). Aztán ahogy vége lett az új "kapcsolatnak" ugy szüntek meg a találkozások, látogatások. Nem értettük a helyzetet nővéremmel, de nem volt mit tenni. Úgy döntött kisétál az életünkből, 10 évig nem is láttuk és nem is hallottunk felőle (de évekig vártam őt hátha megjelenik a születésnapomon, vagy eljőn a ballagásomra, de ő végleg kitörölt bennünket az életéből, így döntött).

De visszakanyarodva.....anyu is megismerkedett egy nála 11 évvel fiatalabb "emberrel" a munkahelyén. Elég hamar összemelegedtek, oda költözött hozzánk "Géza" anyu terhes lett, jött az esküvő....stb. És itt lehetne happy a történet, de sajnos nem az.....9 éves voltam amikor megszületett az öcsém.... 

Az első abúzos eset amire emlékszem ( tisztán bevillanak a képek)....9 éves koromban volt. "Géza" a nevelőapám vigyázott rám, egyedűl voltunk otthon.... a nevelőapám alkohol mámoros állapotban volt (akkoriban elég erősen italozott, tisztán érzem az alkohol szagot a mai napig) feküdtünk az ágyon és ő leszorított (fogta a kezemet), szétfeszítette a lábamat és elkezdte símogatni a nemi szervemet és utána az ujját használta....a másik kezével pedig a mellemet simogatta....közben "hörgött"....én meg csak sírtam, sírtam és tiltakoztam.....de nem tudtam szabadulni....csak miután "kitombolta" magát, akkor engedett el.....nem tudom, hogy ezek után mit mondott, mi történt....Azt tudom, hogy én mit éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog, hozzátartozik egy 9 éves kislány életéhez ez az egész vagy sem....

A második konkrét eset pedig 12 éves koromban történt (itt is bevillan minden), de ezt már nem részletezném. Egyik esetben sem történt közösülés...Természetesen soha senkinek nem beszéltem róla, de tizenéves koromra olyan szintű szégyenérzet alakult ki bennem, hogy leírhatatlan....Jöttek az önostorozások, hogy én tehetek róla....Aztán ahogy teltek az évek, úgy temettem el magamban....20 évesen megismerkedtem a férjemmel, ő volt az "első férfi az életemben". Első perctől fogva "nem tudtam elengedni magamat" a sex közben. Nem volt összehasonlítási alapom milyen is az a "nagy" sex....nem tudtam évekig kielégülni...ezt érezte a férjem is, hogy valami nem "kerek"...

Az első "megszakadás" közöttönk a kislányom születése után történt, akkor beszéltem neki a velem történt dolgokról...(hogy miért nem mondtam el neki az elején, talán a szégyen miatt, a félelem miatt nem tudom). 1 évig nem volt köztünk "sex", de valahogy sikerült visszahozzni....Így később beszélgetve már, tudom, hogy ő "nem hitte el" vagy nem tudodtt mit kezdeni a dologgal...Aztán teltek az évek, jött a következő kislányom...ez alatt az időszak alatt nem beszéltünk a történesekről, mintha nem is létezett volna....Pedig így utólag tudom, hogy kellett volna, sőt nagyon is....Aztán 2011-ben (amikor a kissebbik lányom) 3 éves lett teljesen megrekedt a házasságom....nem láttam kiutat....megfordult az öngyilkosság gondolata többször is a fejemben...

És azt mondtam, hogy ezt így nem csinálom tovább.....felkerestem egy pszichológus szakembert és elkezdtem hozzá járni és "újra megélni vele mindent". Nem volt könnyű időszak, sőt nagyon nehéz, de elindult valami pozítiv az életemben....Így vele már két ember tudott a "dologról"....Egyre jobban elkezdtem megnyílni, elmondtam a sogornőmnek (ő benne nagyfokú bizalmasra találtam, és a mai napig támogat mindenben). Szóval megnyíltam....Közben párhuzamosan eljártam a férjemmel párterápiára (ami szerencsére sikeres volt, bár ő az első perctől kezdve nem bízott benne, sokat kellett "győzködni", hogy próbáljuk meg). Közben elmentem kineziológushoz is, de nem érzem magamat teljesen "gyógyultnak" azóta sem....

Vagyis mindenkinek tudtam beszélni az esetről, csak egyedűl édesanyámnak nem....Aztán ez a pont is elérkezett 2015 nyarán, nem bírtam tovább....óriási teher volt már rajtam....elmondtam (természetesen a férjem és az ő családja maximálisan velem voltak mindenben). Anyu reagálása az volt amit vártam, megvolt a "szembesítés Gézával"....persze ő nem ismerte el, se nem tagadta, mindvégig mosolygott....Anyu zokogott....Eltelt majdnem 16 hónap, azóta nem találkoztam "Gézával" és nem is beszéltünk, nem voltam anyukáméknál...ő jár hozzánk 2-3 hetente....de megkaptam tőle, hogy "hazudok, illetve az volt a legnagyobb sérelme miért ő volt a "legutolsó aki tud erről". Hogy tudtam ezt eddig titkolni. miért beszéltem erről másnak....stb. Illetve említettem, hogy van egy nővérem aki jelenleg támogatja anyut ebben a helyzetben, de az ő szemében is egy "hazug alak" vagyok aki tönkre tette egy 64 éves ember életét....De, hogy én mit éreztem/érzek a mai napig az nem érdekli őket sajnos....Pedig van egy "aránylag müködő" házasságom, két lányom, munkám stb...de a családomat minden tekintetben elvesztettem....és ezt nagyon nehéz elfogadni....

Hát ennyi lenne az én történetem, bocsánat ha hosszúra sikeredett....De talán ez többeknek tanulság, hogy fel lehet állni és továbbmenni. Elfelejteni soha nem tudjuk/tudom, de megtanulni együtt élni vele azt lehet(kell). Már csak a férjem és a lányaim miatt is..... Köszönöm, hogy végigolvastátok!

Go to top