Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Hú! Ezt mind egyszerre! Nagy vagy, gratulálok!

Fantasztikus haladás, Rotebeete! Veled örülök. Szinte érzem a megkönnyebbülést

köszönöm nektek!
annyira jó volt...és kedves volt a pszichológus. azt mondta, ne hibáztassam magam azért, amit kiskoromban csináltam, mert nem tehetek róla, nem volt senki, aki azt mondta volna nekem, hogy nem, ezt nem szabad! amit én csináltam, az nem abúzus volt, hanem... 'Übergriffe unter den Kindern' kifejezést használta... egyfajta túlkapás, zaklatás, de nem olyan fokú, mint egy abúzus.
Mara fogalmazott úgy, hogy ha egy gyerek idősebb, és egy kisebbel tesz vmi helytelen dolgot, akkor az ugyanugy abúzus. szerintem innen jött a hirtelen félelmem, hogy hisz én idősebb voltam, dupla annyi idős...és emiatt lett nagyon rossz érzésem. ami nagyon kikívánkozott.

ti is azt éreztétek, amikor az abúzusról beszélgettetek, mintha meztelenek lennétek? én ezt éreztem.

Május írta: Meg amikor odamegyek, sose kezd el egy témát, mindig rám hagyja. Minden alkalom olyan, mintha nem lett volna előző. Mindig tiszta lappal kezdünk, nekem meg könnyebb lenne, ha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk. Nálatok?

Ez szintúgy, de a nyitott, tiszta lap pont megengedi, hogy ha téged foglalkoztat egy előzőleg felhozott kérdés, akkor szólj, hogy ez van. Mi, ha belemegyünk egy másik témába, mert úgy alakul, akkor a következő alkalomkor szólok, hogy de volt egy álmom két hete, és még mindig foglalkoztat, mert olyankor lehet, hogy érzések is társulnak hozzá. De most például úgy zártuk le, hogy ezt a témát szeretné majd, ha folytatnánk. Én pontosan tudom, hogy mi az, amit úgy zártunk le, hogy innen folytassuk, és nem szóltam, és nem onnan folytattuk. Nekem is vannak ilyenek.

………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….

Május írta: Valaki ezen a fórumon egyszer azt írta, csak nem találom, hogy ha jó a pszichológus, akkor hagyja, hogy én alakítsam a kapcsolatunkat. Hogy van ez??? Mindig izgulok, hogy mit fog szólni ahhoz, amit mondok, hogy el fog fordulni tőlem, kicsit (nagyon?) megfelelési kényszerem van. És sose tudom, épp milyen a kapcsolatunk. Meg amikor odamegyek, sose kezd el egy témát, mindig rám hagyja. Minden alkalom olyan, mintha nem lett volna előző. Mindig tiszta lappal kezdünk, nekem meg könnyebb lenne, ha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk. Nálatok?

Én írtam. A kapcsolatotokat neked kell alakítani. A "kell" nem is jó szó. Alakul az magától, de a pszichológus engedi, hogy te úgy formázd, ahogy neked jól esik. Valahogy úgy van ez, hogy ő egy emberi gyúrma, gyúrhatsz belőle anyát, férjet, ahogy tetszik. Gondolom ezért is az őrült kötődés, mert olyanná alakítjuk a pszichológust, amilyen segítőre szükségünk van.
Szerintem nem ő indítja tiszta lappal az órát, hanem te. Ha azt szeretnéd, hogy onnan folytassátok, ahol abbahagytátok, akkor hajrá. Sajnos ezt is neked kell meglépni. Emékszem erre az érzésre, jó lenne az alibi, hogy ő hozza elő azt a témát, amit furcsa módon az előző alkalommal te csak az utolsó pár percben hoztál elő... Persze néha segíthet, néha óvatosan visszakalauzolhat az előző óra témájához. De te is megteheted, hogy azt a fonalat veszed fel, kérdés, hogy miért nem teszed. Ez egy állandó belső harc, akarok beszélni róla, nem akarok beszélni róla, akarom tudni, nem akarom tudni, akarok emlékezni, nem akarok emlékezni... Azzal, hogy tőled várja, hogy visszatérj oda, ahol már elkezdtetek lépéseket tenni, azzal abban segít, hogy ezt a küzdelmet megvívd magaddal.
(Lehet, hogy egy szakembernek égnek állna a haja ettől az eszmefuttatástól, de nekem ez a tapasztalatom. Bocsánat, ha belekontárkodtam valamibe, Alaine! )

Május írta: Nagyjából én is bízom, de attól rettegek, ha megmondom az igazat, akkor muszáj lépnie valamit. Titoktartás ide vagy oda. Pedig meghalok, annyira szeretném elmondani az igazságot. És én rendszeresen megnémulok nála, mert már csomó mindent körbejártunk, amit most mondanék neki, az már mind annyira fáj és annyira undorító. Nem is tudom, el kell-e mondani, komolyan.

Bocs, de muszáj idéznem. Ezt úgy, ahogy ide leírtad, mondd el neki is! Ezzel szerintem komolyan kellene dolgoznotok, úgy ahogy van.

Én örülök a tiszta lapnak. Lassan kezdünk az elején, hogy érzem magam, mi újság... Bele is törne a nyakam, ha legközelebb ahogy belépnék az ajtón, azt mondaná, hogy hát folytassuk ott, ahol abbahagytuk... bele rögtön az abúzusba, mikor alig ültem le. Úgy érezném magam, mintha szóval megerőszakolna!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az egy órás ülésből nekem kell fél óra bemelegedés... Tegnap még kicsit haragudtam is, amiért nyúzott. Én nem mondtam ki semmit, én sose hoznám fel az abúzus témát, ha rajtam múlna. Írni tudok róla, méghozzá rengeteget. Sok gondolatot, érzést. De ott személyesen semmit. Úgyhogy kihúzza belőlem. Sőt, néha azt érzem, direkt használja az abúzussal járó szókincset. Engem idegessé tesznek ezek a szavak, belém hatolnak és félek tőlük. Pedig ezek csak szavak.
Pont azt mondtam neki, mennyire furcsának találom, hogy a fogadott gyerekeim (nem tudom máshogy hívni őket, hisz az anyjuk nem vagyok, de velük élek) rengeteget mesélnek, állandóan megosztanak valamit. Én soha nem mentem senkihez oda mesélni. Én elvoltam a magam kis világában, nem szerettem sose beszélni. És ezért irigylem ezeket a gyerekeket. Nincsenek nekik se tökéletes szüleik, de azért jó szülők.
A vendéganyukám pedig folyton arról mesél, milyen boldog gyerekkora volt, hogy szeretett sütni apukájával, és hogy a bátyjával mindig szerették hallgatni, hogy apuka felolvas, nyaralni mentek, kirándulni, és azt mondta, szerencsés, hogy ilyen klassz szülei vannak. Mégis totál depressziós, unatkozik, és nem tud mit kezdeni magával. Nem szeret dolgozni, neki minden megterhelő... Kíváncsi lennék, őt mi gátolja abban, hogy jól érezze magát...

És nagyon zavar, amiért azt mondta, hogy gyermeki vagyok... Megértem, elfogadom, de sértő, hisz én már felnőtt vagyok.

Május, ez nálam is örk dilemma (volt), hogy kiadjam-e a személyazonosságát az illetőnek. Rettegtem tőle, a haragjától, a következményektől...egyrészt. Másrészt, meg örök kétely, hogy megtörtént-e más gyerekkel is, amit megakadályozhattam volna, ha beszélek. De nem beszéltem...10 évig...és utána a terápiában is csak úgy, hogy nem adtam/adom ki a személyazonosságát (sajnos a rettegés erősebb). Bár mivel minden terapeutámnak elmondtam az igazat, vissza lehetne nyomozni az elkövetőt (x helyen, x időben, x pozícióban ki dolgozott akkor), de szerintem ezt egy pszichológus tiszteletben tartja. Én meg a fél szememet az illetőn, és már nem dolgozik gyerekekkel. Hála égnek. Viszont van két gyermeke.

Én azért mertem megnyílni most, mert 1. nem lakom már otthon. Magyarországon is kértem segítséget, jártam terápiára, de cinkosnak, bűnösnek éreztem magam, amiért már betöltöttem a 18. életévemet, de nem költöztem még el... És mivel nem szóltam, úgy voltam vele, hogy így mindenki azt kérdezné, eddig miért nem szóltam? Eddig miért nem tettem feljelentést? Szóval hiába jártam terápiára, abúzusról szó sem volt. Sok másról igen, és akkor azok aktuálisak is voltak, de ami a legjobban gyötört, az mélyen maradt...
2. külföldön vagyok, vagyis a pszichológus keze nem ér el Magyarországra. Elmondtam neki azt is, hogy amikor szüleink meglátogattak minket, az itteni barátnőm gyerekeivel incselkedett...láttam, amit láttam. Felismerem, mi az igazi szeretet, és mi az, ami visszaélésnek készül... De tudtam, ha elmondom, úgyse tud tenni semmit, hisz szüleim visszamentek Magyarországra addigra.
Nekem ez a kettő sokat segít.

Május, valóban gyermeki a hangom ezt elismerem, és sajnos ezért sem szeretek telefonálni, mert nem vesznek komolyan az emberek... Fiatalabbnak is nézek ki. 22 éves vagyok, és még mindig adnom kell a személyimet, ha alkoholt vagy cigit veszek.
De ott szemtől szembe ülünk, felnőtt problémákról beszélgetünk, magázódva. Ezért is tartom magam a magázáshoz, mert eddig valahány pszichológussal volt gondom, ha tegezés volt, akkor anyáskodtak felettem... De itt még magázás mellett is nehéz neki elvonatkoztatnia.

Igen, a pszichológusok is a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai, így ha kiskorú kliensről derül ki, hogy érintett, jelentenie kell (nem tudom, hogy ez, vagy a titoktartás-e az erősebb).

bocs, h belekotyogok. én azt gondolom, talán kell jelentenie, sőt, talán jó is, ha jelenti, hiszen így segíthet gyerek(ek)nek.
DE! kizártnak tartom, h ezt úgy kell jelentenie, h van egy emberem terápián, tessék, név, lakcím, ő mondta.
neeeeem lehet, ez kizárt. itt már belép a titoktartás. jelzi, hogy úgy tudja, hogy aki most így v úgy valószínűleg gyerek(ek)hez fér, korábban bántott mást. és figyeljenek oda. én így képzelem. (ráadásul az, h korábban mi történt, nem bizonyíték egy esetleges jelenlegi esetben. amit mi tudunk, h majdhogynem hiba, hiszen aki 1x megtette, a történetek, táblák alapján megteszi máskor, máshol is.../sírós arcot nem találok/ de a jog ezt nem ismeri /el/.)
tehát szerintem nincs olyan, h melyik az erősebb, mind a kettő van. jeleznie kell+meg kell tartani a titkot. máshogy egyszerűen nem logikus... szóval Május, szerintem az a lényeg, h "VELED szövetkezett", Veled dolgozik - Érted.

Május írta: 1,5 éve járok pszichológushoz, és állandóan abba akarom hagyni. Hol azért, mert nem bírom ezt a ráutaltságot, a ragaszkodást, mégis csak egy idegen. Meg a félelem, ha elmondok mindent, cserben fog hagyni. Hol azért, mert azt gondolom, nincs is semmi bajom, csak nyafogás az egész, ettől bűntudatom van. És szinte mindig érzek iránta haragot, hogy miatta vagyok rosszul. Ha nem mennék, jól lennék. Van nektek ilyen?

Május, természetes, hogy az embernek valakire haragudni kell, ha rossz érzést keltenek benne. Nincs fejlődés, ha nem vállaljuk a fájdalmait a feltárásnak. De ezt is el lehet mondani neki. (haragot) Ha jó terapeuta, tudja ezt is kezelni..

Igen en is szoktam felni tole. Haragudni meg nem haragudtam ra. De volt olyan h azt ereztem nem birom nelkule. Neha meg azt, hogy tuti csak azt gondolja nyafogok meg hogy letelik a terapia idotartama aztan meg egyedul maradok a hulye erzeseimmel es hogy ot ez ugysem erdekli. Ezt gondolom sokszor a baratnoimmel kapcsolatban is. Jaj remelem m