A gyermekkori szexuális abúzus fogalma ott jött be az életembe, hogy 40 éves koromban valaki elolvastatta velem a Mérgező szülők c. könyvet. Ott olvastam, hogy bárhogyan élnek vissza a gyermekkel, akár történik behatolás, fájdalmas vagy nem, vagy akár élvezi a gyerek, attól még óriási személyiségkárosító hatása van, akár egy életre meg lehet tőle betegedni ettől, ha nem kezelik.

Ekkor jutott eszembe, hogy amikor megszületett az első fiam, egyszer meglátogattam a nénit, aki anyunak a háztartásban segített naponta, amikor kicsi voltam. A néni kezdte mesélni, hogy ő hogy szeretett, mert még „ott” is puszilgatott, és én kértem, hogy X néni, még! Akkor elgondolkodtam, hogy mivel erre visszaemlékeztem, vajon mikor kezdődhetett ez a dolog? Arra a következtetésre jutottam, hogy akár csecsemőkoromban. Ahogy visszaemlékszem, ez 3-5 éves koromig tarthatott. Rémlik, mintha a vége felé mondta volna a néni, hogy anyukának nem szabad erről beszélni.

A fent említett könyv arra biztatott, hogy írjam meg a szüleimnek, hogy mi esett rosszul azokból, amiket tettek, vagy nem tettek velem. Megírtam, elég hosszú lett a lista. Benne volt a néni is. Anyu azt kérdezte, hogy „na és, fájt az Neked? Még jól is esett, nem?! Akkor mi a baj ezzel?” Akkor elmagyaráztam anyunak, hogy az a baj, hogy a könyv leírja, hogy lelkileg milyen bajokat okozhatott ez. És bizony hosszú volt a lista: Némaság az óvodában (nem voltam képes megszólalni), emiatt bántalmaztak, mert tudták, hogy úgysem beszélek. Bántalmazás az iskolában. Még azt sem tudtam megkérdezni, hogy miért bántanak, mit tettem? Képtelen voltam magam bármilyen helyzetben megvédeni. Otthon vagy elhitték nekem ezeket, vagy nem, vagy törődtek vele, vagy nem. Aztán pszichés bajok tömkelege: pánikbetegség, ideg-összeroppanások, szociális zavarok, rémes kapcsolatok, depresszió, leszázalékolás, stb. Nyolc éves koromban elmondtam anyunak, hogy szerelmes vagyok Lacikába, az osztálytársamba. Anyu teljesen kiakadt, hogy igen, erre jó a koedukált iskola, összezavarja a gyerekeket. Bezzeg neki a fiúk 18 évesen jutottak először eszébe! Ő csak az apácákért rajongott, akik tanították! És egyébként is, mit képzelek, hogy szerelmes vagyok, amikor legfeljebb tetszik nekem az a fiú. Ilyet egy nyolc éves ne mondjon!

Néha gondolkodtam a kisfiú nemi szervéről. Mindig benne volt a fantáziálásomban, hogy kicsit bántom őt ott. Nem tudtam miért, amikor szerettem.

Kiskoromban elég sokszor belefutottam olyan játékokba, hogy játsszunk orvosost. 8-10 éves korban? Általában lányokkal, néha fiúkkal, de a fiúkkal csak mutogatós volt, nem fogdosós. Persze ezek miatt nagyon szégyelltem magam. Nem tudtam, miért volt erre szükségem. 12-19 éves koromig mindig megtaláltak a tömött buszon a dörgölődző férfiak. Nem tudtam, mit kell csinálni, tisztára leblokkoltam. Aztán amiatt, hogy közben kellemes érzések is átfutottak rajtam, iszonyúan szégyelltem magam. Anyunak sem mertem szólni, amikor vele utaztam, és volt ilyen, mert tudtam, hogy úgyis engem hibáztatott volna. Így is folyton baja volt velem, a divattal, a rám leselkedő fiúkkal: Miniszoknya, bikini. Szerinte azért vettem fel én is ilyen ruhadarabokat, hogy őt megszégyenítsem, és bevonzzam a fiúkat, holott inkább csak a kortársaimnak akartam imponálni, nem akartam kilógni a sorból.

Otthon nem volt semmi szeretet-megnyilvánulás. A rám törő szexualitással 14 éves koromban nem tudtam mit kezdeni, mert tilos volt az önkielégítés, tilos volt a férfiak részéről minden érintést elfogadni, mert anyám szerint a férfiak mind csak meg akarják kapni a nőket, és minden érintés oda vezet. Mikor már nem bírtam a ridegtartást, és az elfojtást, lehet, hogy kitört belőlem úgy, hogy hagytam magam pl. egy bulin összefogdosni, utána pedig majdnem megölt a lelkifurdalás. Hazamentem, és anyám mindig kifaggatott, hogy hol fogdostak meg. Állandóan gyanakodott, hogy egy kurva vagyok, holott nem akartam ilyesmi lenni egyáltalán, de olyan zavarodott kis kamasz voltam, aki nem is tudott kommunikálni a fiúkkal, közben erre vágytam volna legjobban, de ez olyan bonyolultnak tűnt számomra, hogy egyszerűbb volt hagyni, hogy használjanak. Némi örömet okozott az érintés, de ez eltörpült a hozzákapcsolódó szégyenérzet miatt.

30 éves koromban, harmadik gyerekem születése után elkezdtem magamon dolgozni pszichológus segítségével. Gyógyultam szépen. Néhány éve, úgy ötven körül eszembe jutott, hogy leírom az egész családnak, hogy min mentem keresztül. Akkor egyesek úgy látszott, hogy önkritikát gyakoroltak, mások, a legtöbben, óriási nagyokat hallgattak, kidumáltak a hátam mögött, végül kihozták, hogy nem vagyok normális, és azzal szórakoztatom a családot, hogy köztiszteletben álló szüleimet, családomat lejárassam. Viszont ekkor derült ki számomra, hogy a legfiatalabb nővérem látta, hogy mit tesz velem a néni csecsemőként. Amikor felelősségre vontam, miért nem mondta anyunak, azt mondta, hogy szerinte anyu tudott róla. A fentebb említettek szerint tudott is.

Keresztény értelmiségi család legkisebbjeként születtem. Anyu burkoltan kifejezte néhányszor, hogy nem akart engem, de kötelessége volt elfogadni, mert egyházilag így szabályos. Azt is mondta, hogy egy gombás fertőzésnek köszönhetem az életem, mert akkor nem lehetett közösülni, valószínűleg ezért menekültem meg, nem úgy, mint két nagyobb, és két kisebb testvérem, mert ők rendre spontán elmentek, amit mindig egy nemi aktus indított be. Tehát mikor születtem, volt 5 testvérem, volt két halott testvérem, és utánam még lett kettő halott. Én eléggé álszentnek érzem anyut , és azt meg sértőnek, hogy a hüvelygomba mentett meg, miközben imádott előttem levő nővéremet szerinte Isten küldte egyenest az ölébe. Nos, engem meg az ördög? Úgy érzem, hogy kínos katolicizmusában nem akart azzal szembesülni, hogy ő is egy érzéki nő lett, és bennem látta, bennem üldözte a saját érzékiségét. Erre a következtetésre 23 év kutakodása a pszichológiában, vallásban, társadalomismeretben, anyám naplóiban, vezetett el. De ettől még nem vagyok gyógyult.

(Lehet, hogy nem köztudott, azért írom: A szüleimnek vallási okokból csak számolással lehetett védekezni, vagy hőmérőzéssel.)

Érzem, hogy ez az oldal felpörgetett. Itt kimondhatok olyan dolgokat, amikért máshol „megostoroznának”, és hasonló történetekkel találkozom, mint az enyém. Érzem, hogy gyógyulok, és talán azt, hogy az „igazi” testvéreim ezeken az oldalakon vannak.